Kees Bakker, Magyarország az első világháborúban (2005). Bron: www.keesbakker.com

Magyarország az első világháborúban, vagyis ahogyan egy titkos tan az országot tönkretette

Írta: Kees Bakker

Baloldali értelmiségiek, újságírók, és költők körében 1914 táján divat volt panaszkodni az ország elmaradottsága miattt és még jobban a vezető politikusok konzervatizmusa miatt. De az ország akkor is legalább egy modern és nagy elterjedésű sínhálózattal rendelkezett. Az Egyesült Államok után Magyarország a gabonaexportban második helyen állt, és a síneken jártak a gabonával tele rakott vagonok ki az országból, főleg Ausztriába, amely nemcsak Magyarország legfontosabb kereskedelmi partnere volt, hanem az ország uralkodóját is adta, az öreg császárt Ferenc Józsefet (1830-1916).
Habár a vasúthálózatot a gabonakereskedelemre építették, a jobb körökből származó személyek is használhatták. Így gyorsabban tudtak az ország egyik végéből a másik végébe utazni. Ez sokat számított egy országban, amelybe Hollandia akkor tízszer belefért, és amely még háromszor annyi volt, amennyivé négy évvel később vált.
De akkor is a mostanában nagy részben Romániában fekvő Bihar megyéből Pestre induló utazónak az út egy kemény napjába került…

Némi fájdalommal igazi magyar

Gróf Tisza István (1861-1918), egy politikus aki a baloldali pestiek szerint teljes egészében a régi Magyarországhoz tartozott, akart volna elidőzni a nyarat a megye keleti részén található birtokán. Lehet hogy a pesti birálói meg voltak győzödve, hogy a miniszter-elnök –mert az volt a beosztása- nem sportember. A valóság viszont az volt, hogy Tisza szeretett teniszezni. Hogy melyik színten, azt nem tudjuk. Ami, szabadidőtöltésről lévén a szó, nem is lényeges. Birtokán szépen gondozott park mellett tökéletesen milliméterezett teniszpálya is volt, ahol játszhatott a miniszter-elnök úr.
De amikor odahaza geszti birtokán tartózkodott, lovászaival elő szokta vezetetni egyik lovát is. Ilyenkor szerte nyalgalázott szántókon, mezőkön. Hajtva a lovát, amely a kapáló parasztokat akarva akaratlanul rögökkel és mindenféle gazzal megdobálta, gondolt a régi magyarokra, akik lóháton vonultak győzedelemről győzedelemig. Ilyenkor elégedettséggel tapasztalta, hogy ő mint távoli rokon, némi fájdalomtól eltekintve, lóháton még mindíg tökéletesen jól érzi magát. Mert mint sok kortársa Tisza István is halálosan meg volt győzödve, hogy az igazi magyarok hősök, és hogy azok azért a nemes állat hátán a legjobban mutatnak.
Egyik napon, amíg Tisza a földeken lovagolt, egy kódolt üzenet érkezett számára. A hírhozó addig nyargalászott, futkosott a gróf úr után, míg a sürgős üzenettel utól nem érte. Egy ilyen üzenetnek a dekódolása időigényes, és így csak lassan kiderült, hogy Sarajevoban merényletben meghalt Ferenc Ferdinánd, a habsburg herceg, aki nemcsak Ferenc József távoli rokona volt, hanem utódja is a trónon. Vagyis, lett volna!
Az üzenet fontosságára való tekintettel szögre akasztotta lova nyergét, és azonnal vonatra ült a miniszer-elnök, hogy visszautazzon hivatalába.

Az, aki néha vonaton utazik, és olyankor a mozgó vonat ablakából kitekint, tudja hogy ilyenkor úgy tűnik, hogy a vonat áll, és a táj fut rohamos sebességgel a látóhatár felé. Igaz Tisza István idejében a vonatok kisebb sebességgel jártak, de gondolkodás közben biztosan ő is látta, hogy hazája kilométerröl kilométerre a szakadék felé siet. A vonat hivatalos kupéje csendességében persze feltérképezte a következményeit a politikai gyilkosságnak, amely a frissen annektált Bosznia fővárosában lezajlott.
Bizonyára, hogy a magyar miniszter-elnök lelkében, ahogyan nőtt a távolság a békés Geszttől, a lovaktól, és a teniszpályától, a hangulatok és az érzések egyre gyorsabban váltották fel benne egymást. Az érzései között valószinűleg a megkönnyebülés is szerepelt. Mert, őszintén szólva, a hírtelen elhalálozott herceg amíg élt, Tisza egyik legfélelmetesebb ellenzéke volt.
Tisza politikájának lényege röviden összefoglalva az volt, hogy az akkor még nagy Magyarországnak nagynak kell maradnia, ami csak akkor lehetséges ha (1) a Magyarországon élő Románok, Szlovákok, Szerbek és egyéb más nemzeti kisebbségek, akkor is, ha az összlakosságnak a felét teszik is ki, másodrangú állampolgár létükbe belenyugszanak, ha (2) a Magyar királyság az Osztrák-Magyar Monarchiában átveszi a vezető szerepet, és végül (3) ha a Monarchia Németország megbízható partnerévé válik.
Ferenc Ferdinánd stratégiája pedig ennek éppen az ellenkezője volt. Ő minden áron azt akarta elkerülni, hogy a magyarok a Monarchián belül nagyobb szerephez jussanak. Ennek érdekében jó kapcsolatokat épített ki a nemzeti kisebbségekkel, legalábbis azokkal a nemzeti kisebbségekkel, amelyek a Monarchia magyar részén éltek. Majd ha egyszer császár lesz…
Mindenki frankónak vette, hogy Ferenc József, aki végül is 1848 óta császárkodott, a minden áldott pillanatban bekövetkezhető halálával a nagy konfrontációt fogja majd elindítani.
Tisza Pestre utazva tudomásul vette, hogy ez most el fog maradni. A magyar miniszter-elnök ebből azt vette ki, hogy bevált a stratégiája: a nyílt konfrontációt elkerülni, és az országot a Monarchián belül lassan és csendesen az első rangra emelni. Az elkerülhetetlenül közeledő háború arra új esélyt kell hogy adjon, úgy vélte, azért is, mert a fő ellenségének hírtelen halálával ő, Tisza István, a Monarchia legfontosabb politikusává vált.

A titkos nacionalisták országa

A 1848-as forradalomban fegyverrel álltak egymással szemben a magyarok és az osztrákok. De a 60-as években a magyar vezető körök és a bécsi udvar kibékültek. Magyarország azóta alkotmánnyal és parlamenttel rendelkezett, de a magyaroknak el kellett viselniük, hogy Ferenc József a magyar királyi trónon ült, és azt is hogy a külkapcsolatokért, háborúért vagy békéért ‘közös’ miniszterek feleltek. De a legmegsértőbb talán az volt, hogy a hadsereg is ‘közös’ volt, persze csakis osztrák parancsnokok vezetése alatt.
Persze ha 1867-ben, amikor ezeken a dolgokon kompromisszumot kötöttek, általános választójog van, akkor a kompromisszum tervezői óriási vereséget szenvednek. Mert egy maroknyi arisztokratától eltekintve mindenki, aki magát igazi magyarnak tartotta, nemes, paraszt, falusi tanító, vagy lelkipásztor, úgy vélte, hogy osztrákoknak Magyarországon nincs keresnivalójuk, és főleg akkor nem, ha azok császárok.
Hogy ennek ellenére mégis sikerült megegyezniük, az annak volt köszönhető, hogy a liberálisok, azok, akik 1848-ban hazájukért még meg akartak halni, most kételkedni kezdtek, hogy Magyarország a forradalom utáni viszonyokban, a nagyhatalmak között mint független ország képes lesz-e helyt állni. De kételkedtek azon is, hogy képesek lesznek-e külső támogatás nélkül a sok nemzetiségű országot egy magyar nemzeti állammá tenni. Saját függetlenségüktől félve a császár ölébe menekültek. A habsburgi ház, úgy vélték, Europában nagyhatalom, és a császár szerintük képes volt az ország territoriális integritását garantálni, és a nemzeti kisebbségeket a ‘magyar szupremácia’ elfogadására kényszeríteni.
A ‘magyar szupremácia’ fogalmat az aristokraták találták ki. Az a gondolatmenet, hogy az egyik népcsoportnak több politikai jog jár mint a másiknak, a liberális értékekkel nem nagyon összeegyezhető. A 67-es törvényekben nem is található semmi ami arra utalt volna. De ez a ‘magyar szupremácia’ akkor is minden magyar párt politikai hítvallása élére került, hivatalosan talán nem, de a gyakorlatban igen: a császárral való kiegyezés Magyarországból a titkos nacionalisták országát csinálta. Így a magyar liberalizmus 1867-től fogva egyfajta színdarabbá vált.

A fejreállított liberalizmus

A 90-es évek végén, amikor Tisza István az úgynevezett Szabadelvű párt politikai vezérévé vált, az úgyis felemás magyar liberalizmus a vonzóerejéből már sokat veszített. Kialakult egy ellenzék, antiszemitákból és klérikálisokból, akik hírdették a liberális korszak végét. És jelentkezett egy dinamikus szocialista irányzat, amelynek nem sikerült bekerülni a parlamentbe, de amely akkor is a munkások, a föld nélküli parasztság, és a városi értelmiség közöttt komoly támogatást élvezett. És akkor még létezett a hagyományos ellenzék is, grófok, nemesek és nem nemes uriemberek, akik azt a nézetet képviselték, hogy Ausztria befolyását vissza kell szorítani, és akik Tiszát és politikai barátait minden adott alkalommal lehazaárulózták.
A sokarcú ellenzék Tisza Istvánt mozgásszabadságában korlátozta, ami azt eredményezte, hogy a liberalizmusa egyre kopottabbá vált, egyre cinikussabbá, egy fügelevéllé, amely egyre kevesebbet rejtett el abból amit a szabadelvű politikus valójában akart: a ‘magyar szupremácia’ érvényesülését.
Ferenc József 1896-ban még egyszer Pestre utazott. Mint magyar király jött megünnepelni a feltételezett magyar ősöket, akik a nemzeti mitosz szerint ezer évvel azelőtt a Kárpátmedencében megjelentek. Habár az ünnep szépen lezajlott, többek között annak köszönhetően hogy bőven volt ‘kenyér és játék’, sokan érezték hogy a Monarchia szerkezete közben fémfáradtságban szenvedik, és hogy a politikusoknak már nincs nagyon kedvük a Monarchiáért tenni, sem a magyaroknak, sem az osztrákoknak. A Monarchia nem sokkal több volt egy szükséges rossznál: aki még a Monarchia mellett volt, azért volt mellette, mert a Monarchia továbbélése a legjobb eszköznek tünt a Monarchia megszüntetésére, és arra hogy az illető ország, Ausztria vagy Magyarország, vezető szerephez jusson.
Jellemző volt, hogy ezekben a stratégiákban a háború fontos szerepet kapott. Ami újdonság volt. 1867-ben összeházasodott egy Magyarország, amely védelmet keresett, és egy Ausztria, amelynek több megalázó vereség után sürgősen kellett a béke. A századforduló után ez változott: a két ország uralkodó körei a Monarchiában azóta már csak pokolgépet láttak.
Ha a Monarchia nagyhatalmi poziciójáról, és hadi erejéről volt szó, akkor lehett hogy Tisza Istvánnak kevesebb illuziói voltak, mint az osztrákoknak. Ezért lényegesnek tartotta az erős szövetséget Németországgal. Tisza minden kétségen kivül meg volt győzödve, hogy a háborúban a régi magyar hősiesség újra életre fog kelni. Együtt harcolva a németekkel biztos hogy győzedelmet fognak aratni. Úgyanakkor a magabiztos, de gyenge osztrákok le fognak csúszni a második rangra. S így a győzedelemmel együtt Magyarország a Monarchián belül végleg vezető szerephez jut.

A magyar liberalizmust, amely 1867-ben formát kapott, Tisza István így fejreállította. Sikerült neki átötvözni, olyan stratégiát csinálni belőle, amely a századfordulón korszerű volt. Úgyanis akkor tájt minden europai országban támogatói voltak annak a nézetnek, hogy a saját nemzet az egyéb népeknél jobb, és ezért jogosult arra, hogy másokon uralkodjon. Ha a nagy europai országok imperialista hatalmakká váltak, melyek idegen területek annektálását, érdekszférák felépítését normálisnak tartották, és amelyek minden további nélkül hajlandóak voltak erre a célra az alsó osztályokból való embereket tömegesen a halálba küldeni, akkor Magyarországnak is kell, ha túl akar élni, magát arra felpofozni, és kell a régi, vagy inkább mitikus magyar hősiességet felmelegíteni, és mint az új stratégiához illő ideológiát tálalni.
De Tisza István a magyar szupremácia titkos tanát is átfogóan modernizálta. Az igazi magyar osztályok a hagyományos felfogás szerint az arisztokrácia és a nemesség voltak, és az utóbbi a legjobban. Hiszen az arisztokraták között sokan voltak, akik magas helyzetüket a bécsi udvarnak köszönhették, vagy egyéb más okokból hajlandóak voltak a császár mellett kiállni. Az évszázadok során a nemesek népesítették be a magyar képviselőházat, ahol a mindenkori királyokkal szemben kitartóan megvédték jogait és kiváltságait. Ezért különösképpen a nemességet a nemzet képviselőjének tartották.
A 19. század végére ezek az osztályok a hagyományos helyüket a magyar társadalomban nagyjából elveszítették. Az arisztokrata körökben szokássá vált a birtok nagy részét bérbe adni nagy mezőgazdasági vállalkozóknak. Függtek az üzletemberektől, akik a gabona exportálását megszervezték. De a század végére magyar nemesség is kihaló félben volt.
Emellett a két osztály mellett Tisza azokat az osztályokat is belevonta a magyar nemzetbe, amelyek a 1848-as forradalom óta alakultak. Őszerinte azok az emberek, akik Magyarországot liberális országgá tették, az igazi magyarok voltak. Azokhoz hozzá tartoztak azért azok a nemes származásuak is, akik képesek voltak beilleszkedni a liberális Magyarországba, akik talán átköltöztek a fővárosba, akik ott ingatlan tulajdonosai lettek, s abból éltek, vagy talán a hadseregben, vagy az államapparátusban állást találtak. Ehhez a magyar nemzethez Tisza számította a zsidókat is, illetve azokat, akik a liberális Magyarország teremtésében szerepet vállaltak, akik közben a gazdasági életben mint válalatvezetők tevékenykedtek, és akik sokféleképpen a magyar elittel összefonódtak.

Újítás és nemzet

A fiatal értelmiségieknél, akik a kávéházakban, a szerkesztőségekben és az egyetemek padjaiban megfordultak, a miniszter-elnök úr nem volt nagyon népszerű. De új érdeklődést a nemzet iránt ezekben a körökben is tapasztalható volt.
Kós Károly és több építészkollégája kitalált egy epítészeti stilust, amely az új magyar érzéshez illett. A Jászi Oszkár (1875-1957) által kezdeményezett Társadalomtudományi Társaság kiadványaiban felbukkant a nemzeti téma, és az újságíró és költő Ady Endre (1875-1918) gyorsan átírt egy csomó régebbi verset, és csinált belőle 1906-ban egy egész kötetet ‘új versek’-kel, melyek az új nemzeti szellemet képviseltek.
A Pesten tapasztalható hangulatváltozás a háború előtti évtizedben része volt egy nemzetközi folyamatnak. A 19. század 80-as éveiben kialakult egy újító mozgalom, amely a liberális korszak végét idézte. A 90-es években szocialistává vált ez a mozgalom. Folyamatban volt, így vélték sokan, egy forradalom, amellyel új korszak nyílik az emberiség történelmében. Az országhatárok e nagy esemény fényében nevetségeseknek tüntek. Úgyanúgy a szociális határok is: még azoknak is, akik rövidlátóságukban ellenezték, a szocializmus persze csak jót fog hozni. De ahogyan a régi, liberális korszak tényleg elmúlt, és az új, 20. századi társadalom kezdett kirajzolódni, ezek a nagy elvárások tarthatatlanoknak bizonyultak. Világossá vált például, hogy újítás egy országban nem autómatikusan segít az újításban, amely egy másik országban alakuló félben van. Be kellett látni hogy elkerülhetetlen az összeütközés a különböző országokban alakult új iparágak között, és azt is, hogy a régi világ mélyen lenézett erői, amelyek az államapparátusban, és a hadsereg vezetésében képviselték magukat, az ilyen összeütközésekben komoly segítő szolgálatot tehetnek.
A légkör változása hírtelen jött meg. Összefüggött az 1905-ös orosz forradalommal, és a lelkesedéssel, amelyre az a forradalom Europában ösztönzött, azzal hogy mindenhol harcok voltak a politikai hatalomért, és talán főleg azzal, hogy e mozgalomnak nem sikerült tartós eredményeket elérni, és hogy a régi világ erői erősebbeknek bizonyultak, mint ahogyan sokan gondolták volna.

Égő magyarosság

1905-ben Magyarországban is forradalmi volt a hangulat. Tisza István maga indította el a robbanást. A huzavonát a hadsereg és annak megerősítése körül választásokkal akarta volna megszüntetni. A szabadelvűek vezére győzelemre számított, olyannyira hogy, a korábbi gyakorlattól eltérve, a választás manipulálására meglévő lehetőségekkel nem élt. Az ellenkezője történt. A választópolgárok Tisza Istvánra óriási vereséget mértek. Pártja felbomlott. A volt miniszter-elnök elhagyta a fővárost és távoli birtokára menekült vissza. Pesten a 48-as ellenzék úrai kerültek hatalomra. Az ország magyaros lázban égett. Aki szocialista volt, követelte az általános választójogot. De annak köszönhetően, hogy a 48-asok úgy mint Tisza a választójog bővítésétől féltek, a Habsburg ellenes és a szociáldemokrata ellenzék nem tudott összefonódni egy mozgalommá, eredmény elmaradt, és visszatérhetett Tisza a fővárosba. Hat év késéssel indulhatott el a háború katonai előkészítése.
Addig a baloldalon, szociáldemokraták, és egyéb szocialisták vagy radikálisok körében a gondolkodás a társadalmi átalakításról és a nemzetről, valamint a két ügy összefüggéséről, haladt egy stádiummal. Jellemző volt a véleménycsere a még a választások évében tartott szociáldemokrata kongresszuson. A szociáldemokraták úgy döntöttek, hogy törekedni kell az együttműködésre nem-szocialistákkal is. A háttérben az szerepelt, hogy a magyar szupremácia iratlan tanát, amely 1905-ben ketté osztotta az ellenzéket, úgy kell modernizálni, hogy az a szociáldemokraták számára is elfogadható legyen. A magyar szuperióritás híveinek érteniük kellett, úgy vélte egyre több szociáldemokrata, hogy az a dogma hosszú távon csak úgy maradhat talpon, ha abba szoiális reformok és az általános választójog is beépülnek.
Időszerű volt a magyar szupremácia demokratizálása.
A szociáldemokraták és az egyéb baloldaliak viszont hozzátették, hogy az nem csak teorétikus probléma. Megmutatták hogy a századfordulón a valóságban indult a magyar nemzet átfogó megújítása: munkások és föld nélküli parasztok jelentkeztek a politikai arénában, megalakult egy új kis és nem is annyira kis polgárság, egy új értelmiség, amely újságokban, lapokban, a szépirodalomban és a művészetben annak az újjá alakult magyar nemzetnek hangot adott. Annak az új nemzetnek, amelyben otthonnak érezték magukat sokan, akik a nemzeti kisebbségekből, vagy a zsidóságból származtak, kellett megfelelő teret adni.
Arra a kérdésre, hogy mi a magyar nép, és hogy kikből tevődik össze, 1914 idején kétféle válasz létezett: a Tiszaféle elitszerű és a demokratikus válasz. Az utóbbi a szociáldemokrata vezérek és a szocialista értelmiségiek műve volt.
A háborúnak el kellett döntenie, hogy életképes-e valamelyik.

Nem bárány

Sok akkori francia és angol szerint Tisza István Vilmos II német császárral és Von Ludendorff parancsnokkal egyetemben a főfelelősséget viselte a háborúért. Ami a jóból sok. Jobban mint akárki Tisza elismerte, hogy a Monarchia, lehet hogy hivatalosan nagyhatalmi státusszal rendelkezik, a valóságban, tekintettel az europai erőviszonyokra, és a belső ellentétekre is, nincs olyan helyzetben hogy a háború elindításában kezdeményező szerepet vállalhasson. Ez pedig nem azt jelenti hogy Tisza István, mint többek között Vermes Gábor a biográfiájában vélekedik, titkos békeapostol volt. Tisza nem volt bárány farkasbőrbe bújva. Szívvel, lélekkel akarta a háborút. Véleménye szerint –írta Ferenc Józsefnek 1914 tavaszán- nem volt szabad időt veszteni. De alapvető volt számára a szövetség Németországgal. Magatartásából, melyet a háború kitörése előtti hetekben mutatott, azt lehet kivenni, hogy őszerinte abban a szövetségben Németországnak illett a kezdeményező szerep. Minden jel arra mutat, hogy a Gesztből visszatért Tisza szerint a sarajevói merénylet, mint indok a háborúra, kevés. Lehet az is, hogy a támadás beindításához a katonai előkészületek véleménye szerint még nem eléggé előrehaladottak. Az is elképzelhető hogy gondot okozott neki az osztrák parancsnokok magatartása. Hiszen ezek a háborút arra is ki akarták használni, hogy Magyarországon is parancsolhassanak. Tisza összesen három hétig ellenezte a háború indítását. De amikor megértette, hogy Németországban nemcsak a hadsereg vezetése, hanem maga a császár is azzal a véleménnyel volt, hogy az összecsapást végre el kellene indítani, jóváhagyta az ultimátumot, amely tele volt elfogadhatatlannak látszó követelésekkel a szerb kormány felé, és egyetértett avval, hogy a Monarchia megteszi az első lépéseket.
Az, hogy a gyenge Monarchia az erős Németország nélkül nem léphetett, a háború küszöbén talán logikusnak hangzott. De a háború ezt a gondolatmenetet könyörtelenül megbűntette. A Németországgal való szövetkezés Ausztriát is, és Magyarországot is, bevezette egy olyan harcba, amely ezen országok erői bőven túl volt, és amelynek vége a Monarchia államszerkezetének összeomlása volt, és Közép-Europa átszervezése, amelyben Ausztria és Magyarország mint vesztesek vettek részt.
De aki képes volt a jeleket felfogni, az beláthatta a háború alatt többször is, hogy akár egy győzelem is fog a Monarchia nagyhatalmi pozició rovására menni, vagy pedig a Monarchia széteséséhez fog vezetni. A háború alatt az osztrák-magyar hadsereg közvetlenül a német parancsnokság alá került, és egyértelművé vált, hogy a Monarchia területe, együtt esetleges meghódított balkáni területekkel, győzelem esetén tartósan a német hatalmi szférához fog tartózni.
Nehezen érthető, hogy Tisza evvel tekintetben soha nem adott hangot aggályainak. Vagy talán azt gondolta, hogy a magyarok, a háborúban erősödve annyira úrrá válnak a helyzeten, hogy képesek lesznek a németeket egy önálló Magyarország elfogadására kényszeríteni?
De, ami még érdekesebb, azt a gondolatot mely szerint Magyarországnak Németország mellett a helye, a baloldalon is sokan osztották. Különösen azok között akik korábban a nemzeti és a szociális gondolat összebékülését napirendre tűzték, voltak, akik úgy vélték, hogy az új, szociális Magyarországnak csak egy Németország által dominált Europában van esélye. Ezzel kapcsolatban Szabó Ervin, a pesti könytár igazgatója, aki többé-kevésbé titokban szocialista volt, és a szocialista szociológus Jászi Oszkár, támaszkodtak Friedrich Naumannra. Ez a német publicista, aki magát szocialistának tartotta, 1915-ben napvilágra hozott egy tervet egy Németország által dominált Közép-Europára.

Nem erősödött, hanem demoralizált

1917-ben Oroszországban újra forradalom volt. Az orosz katonák tömegesen hátat fordítottak a frontnak, és az új orosz vezetők arra kényszerültek, hogy elfogadják a kemény német követeléseket. A centrálisok győzedelme kézenfekvőnek látszott, de a valóságban Németország, és főleg Ausztria-Magyarország, már gyenge volt ahhoz hogy ki tudja használni előnyös helyzetét. A magyarok a háborúban nem erősödtek, hanem demoralizáltak. Otthon a hangulat egyre elkeseredettebbé vált, és egy egyre nyíltabb és mérgesebb antiszemitizmus rontotta meg teljesen a légkört. Amikor az amerikaiak úgy döntöttek, hogy az Antant mellett fognak részt venni a harcban, Németország, Ausztria és Magyarország sorsa megpecsételődött.
A vereség annak az elitnek a veresége is volt, amelynek hatalmon maradását Tisza célul tűzte ki. Kénytelen volt elfogadni, hogy most végre annak a másik Magyarországnak a képviselői átveszik a stafétabotot. Az új vezetők egyike Jászi Oszkár volt, aki mint miniszter a nemzeti kisebbségek poziciójával foglalkozott. Neki az volt a lehetetlen feladata az ő változatát a magyar szupremáciának elfogadtatni a nem-magyarokkal, anélkül hogy egy német Közép-Europára tudjon támaszkodni. A nemzetiről és a szociálisról szóló haladó elveivel felfegyverkezve indult erről tárgyalni Erdélybe. Ott nagyon hamar kiderült, hogy a magyar szupremácia, akár milyen progressziv formában, már nem aktuális. Az, hogy az ottan élő románok Jászi részéről most igazi magyaroknak tarthatták magukat, és egyenrangúaknak az igazi igazi magyarokkal, még azokkal a magyar nagybirtokosokkal is, akiknek addig ki voltak szolgáltatva, nagyszerű volt, de akkor hogyan magyarázható meg, hogy úgyanazok a birtokosok a magyar delegációban bőven képviseltették magukat? És, ami még fontosabb, mi lett az általános választójogból?
1918-ban már másfél évtizede volt, hogy Jászi el kezdett gondolkodni a nemzeten és az ‘óriási erőforráson’, amely abban rejlett. De még mindíg nem értette meg, hogy a románok, akik magyar úraiknak korbácsütéseit még érezték, a magyar szupremácia miatt nem tudtak lelkesedni, akkor sem, ha egy szocialista magyar azt modernizálta.
A magyar szupremácia új, demokratikus változata, tökéletsen illett ahhoz az új Magyarországhoz, amely a városokban, és elsősorban Pesten alakult, azon fiatalok körében, akik vidéki, etnikai, vagy vallási múltjuktól szivesen szabadultak, de nem tudott semmilyen vonzóerőt kifejteni a magyar királyság azon lakosai iránt, akiket a modernizálás nem érintett. Azt a meggyőzödésüket, hogy Magyarország nem lehet nekik haza, megerősítette az a tény, hogy a ‘régi’, elit Magyarország képviselői szép számban próbáltak az új, demokratikus esernyő alatt hatalmi poziciókat nyerni.
Több elképzelés Magyarország jövőjét illetően nem volt. Ami kiderült, amikor fiatal forradalmárok 1919 tavaszával a kormányt átvették, és az országból igazi szocialista tanácsköztársaságot csináltak. Mintha még nem gyászoltak volna elég halottat, újból harcra keltek a magyarok, most azért mert az ország határait vissza akarták rakni oda, ahol a háború kitörése előtt voltak, a Tátrában és a Kárpátokban. A büszke magyar vörös hadsereg katonái önkéntesek voltak, de sok románnak, szlováknak és egyébb magyarországi lakosnak feltünt, hogy tisztjeik a legtöbb esetben a régi K. und K. hadseregből származtak, úgy mint a parancsnokság. A kis háború, a nagyhoz hasonlóan, bukással fejeződott be, de szerencsére sokkal rövidebb idő alatt. 1919 augusztusa elején túl volt az ország, és egyértelművé vált, hogy a magyar szupremácia legprogresszivebb változata sem volt reális. Tisza István akkor már majd egy éve halott volt. 1918 október 31-én a frontról hazaérkezett katonák lakásában agyonlőtték. Jászi Oszkár a tanácsköztársaságot nem várta meg. Ő külföldre utazott, ahonnan még sokáig szociológusként visszatekintett erre a pár döntő évre.