Kees Bakker, Az Isonzo (2004). Forrás: www.keesbakker.com

A barbárokhoz!
Az Isonzo folyó keleti bölcseknek újra meg újra utat mutatott

Írta: Kees Bakker

Egy bizonyos napon, ezer évvel ezelőtt, István király egyik megbízottját küldte, lóháton persze, a bakonyi hegyekbe. Derítse ki, úgy szólt a feladata, hogy melyik barlangban bújik meg a velencei fiatalember, aki később Szent Gellértként a magyar történelemben helyet kapott. István (elh. 1038.) Hungária királya volt, de birodalma még viszonylag elvont dolog volt, egy ötlet, és még hozzá olyan, ami leendő alattvalóiban semmi örömet nem keltett.
Több mint valószinű, hogy Gellért, annak ellenére, hogy távol lakott az emberektől, el volt ismerve. Biztosan sokan szent embert láttak benne, egy olyat, aki a jó istenkénél az égben sokkal többet tud elérni, mint az átlag ember. István meg volt győződve arról, hogy az ellenségei a vadonatúj királyságot másképpen fogják értelmezni, ha a bölcs barlanglakó azt a maga ügyévé teszi.
Az olasz kikötő várost, amiben Gellért felnőtt, erős szálak kötötték a bizánci birodalomhoz, és így megismerkedett a keresztény misztikával. A Földközi Tenger keleti partjain élő szerzetesek, remeték és oszlopszentek hőseivé és példáivá váltak. Személyesen találkozni akart velük, és azért zarándokútra kelt a Szent Földre. Visszatérve olyan életet választott, ami nagy valószínűséggel a mártírságot hozza. Úgy döntött, hogy megy észak felé, az Alpokon túli világba, a pogányok országába, és ott fogja az aszkézist és a misztikus gondolkodást gyakorolni.

Pogányban reménykedve

Gellért nem az első és nem is az egyetlen velencei lakos volt, aki a luxus-életétől elbúcsúzott és a remete élet veszélyeit és kellemetlenségeit választotta. Már a 9. században megindult az hogy fiatal hívők észak felé mentek és ott az istennel való egyesülésre felkészültek, abban reménykedve hogy előbb-utóbb egy javíthatatlan pogánnyal találkoznak, aki őket átsegíti a másvilágba. Így Gellért többek között Cyrillus (elh. 869) és Methodius (elh. 885) nyomát követte. Ez a két híres megtérítő korábban a Kárpátmedencében tevékenykedett. Ezt Gellért bizonyára tudta. De amit nem tudott, és nem is tudhatott, az az, hogy ő maga a misztikus elődjeivel együtt része volt egy még sokkal szélesebb és idősebb mozgalomnak, amely már évezredekig táplálta az európai kontinenst a Földközi Tenger keleti oldaláról származó eszmékkel, elképzelésekkel, és praktikus megoldásokkal. Újra meg újra, a legrégibb napoktól kezdve partra szálltak keleti bölcsek, hogy tanítsák a műveltséget Európa barbáraival.

Egy világban, amelyben az utak többsége viziút volt, a Földközi Tenger kitünő kapocs volt a Közel Kelet és Európa között. De hogyan tovább? Gyakorlatilag csak három hely volt, amelyen át létrejöhetett a kapcsolat az Európában és a Földközi Tenger körül lakó emberek között.
Ott volt a Fekete Tenger. Persze csak idő kellett ahhoz, hogy a világjárók a Földközi Tenger partjait kutatva felfedezzék a bejáratát, és megtalálják az északi parton lévő nagy folyók száját, amelyek az utat észak felé meg tudták mutatni.
Nyugaton a Provence, a Rhône folyó szájával hasonló szerepet töltött be. Úgymint a Fekete Tenger északi partja ez a vidék is találkozó hellyé vált észak és dél között.

Aki sietett, átment a hágón

Van még egy harmadik kapu észak felé, és arról szól ez a cikk: az Adriai Tenger északi partja. Ezen a parton kiköt az Isonzo, egy folyó, amely, ha vízmennyiségről van szó a Dnjeprrel, és a Donnal nem tud versenyezni. De az Alpokból eredve segíteni tudott az utasoknak abban, hogy olyan helyeket találjanak, ahonnan a Duna árterülete elérhető volt. Fontos volt, hogy a folyó alsó szakaszán hajókázni is lehetett. A másik előnye az volt, hogy a tengerben lagúnát alkotott, amely a hajóknak védelmet biztosított.

Aki térképet elővesz, látni fogja, hogy azokban a régmúlt időkben az utasoknak csak követni kellett az Isonzót fölfelé. Így megtalálták azt a pontot, ahol az Idrijca folyó az Isonzóból ered. Ez a folyó vitte az utasokat Logatecig. Onnan elérték, Vhrnika mellett haladva, Szlovénia mostani fővárosát, Ljubljánát. De volt egy rövidebb út is. Aki sietett, követte Gradisca után a Vipava folyót, átment a postojni hágón, és így elérkezett Vhrnikába.
Olaszországból induló utasoknak Vhrnika volt, akár melyik úton közlekedtek, az első állomás az Alpok másik oldalán, az északi világ küszöbe. Vhrnikát lehetett Ljubljanából a vizen elérni, s így lerakat- és vásárhellyé vált. Ott állatokra átpakolták az árút, amelynek úti célja Olaszország volt.

Az utak kereszteződésén virágzott a bronz kultúra

E tranzitvidék aranykora egyértelműen Kr.e. 800 és 500 között esik. Annak idején virágzó települések feküdtek az Isonzo felső része mellett. Azon a helyen, ahol az Idrijca az Isonzóból ered, már több, mint egy évszázada ásóznak a régészek, és még mindig találnak meglepő dolgokat. E vidék meseszerű virágzása köszönhető volt nem csak annak, hogy a Földközi Tengert és Észak-Európát összekötő út mentén feküdtek, hanem annak is, hogy a Salzburghoz közeli bányákból származó ércek és félkész termékek az Isonzót követve lekerültek az Adriai tengerpartra.
Az Isonzo melletti falvakban nem csak kereskedők laktak, hanem iparosok is. ők az érkező anyagokból első osztályú bronz készterméket tudtak készíteni. Az ásatásoknál nagy mennyiségben előkerültek bronz dísztűk, vert bronzból készült urnák, és nyakláncok amelyekben az Észak-Európa partjairól származó borostyánkövet is felhasználtak.
Nyilván a Földközi Tengervidék kereslete az ércek és féltermékek után indította ezt a folyamatot, de ahogy az alapanyagok dél felé mentek, úgy vándorolt a bronz felhasználásához szükséges tudás fölfelé. Az Isonzo és Idrijca vidéke nem a végállomás volt. Jóval fölfelé, a mostani Osztrák-Magyar határ környékén például, ahol a hegyek a megfelelő ércet adni tudták, a déli irányból érkező tudás virágzó, késő bronzkori kultúrát indított.

Észak és Dél-Európa az Alpokban rátaláltak egymásra

A késő bronzkor (Kr.e. 900-600) követett egy korszakot, amelyre jellemző volt a tömeges migráció, a Földközi tengervidéken is, és Európában is. Nagyon sok helyen a műveltség fénye vérben és könnyekben megfojtott. Újra fel kellett gyújtani új lakosoknak, akik új nyelveket beszéltek, és más kultúrális háttérrel rendelkeztek. Ez nagyon sok esetben azokon a helyeken történt, ahol korábban is emberek laktak.
Az Adriai Tenger északi pártján is ez történt. Mert már a korai bronzkorban (Kr.e. 1800-1300) az Isonzo fontos hídfő volt. Sőt, minden jel arra mutat, hogy az akkor délről érkező újításoknak Európában még erősebb visszhangja volt. Európa északi pereme ezen a vonalon először került kapcsolatba a Földközi Tengerparttal és az ottani kikötők által Mikenével, a délgörög várossal, amely annak idején a megújulás motorja volt. Ezt Heinrich Schliemann már tudta bizonyítani: Mikenében a Kr.e. második évezred második feléből származó sírokban több száz borostyánkőből készült láncszemet talált.
Annak idején a kontinensnek az a mocsaras, vizes és szeles vége azzá a virágzó, és sűrűn lakott mezőgazdasági országgá vált, amelyet most Dániáként ismerünk. Annak idején gazdag halottaknak annyi sírhalom (tumulus) épült, hogy abból három és fél ezer évvel később még több tízezer megvan.

Bronz sarló ügyesebb egy kövekkel ellátott botnál

A eszközök, amelyeket a bronz forradalom terjesztett, sok helyen Észak-Európában nagyon jól jöttek. A hagyományos arató eszköz egy bot volt, többé-kevésbé hajlított alakú, amelybe éles kődarabocskákat beleütöttek. Ahhoz képest a bronz sarló óriási haladás volt. És ha erdőírtásról volt szó, a bronz fejszével sokkal jobban lehetett dolgozni mint a régi kőbaltával.
A Kr.e. második évezred elején sok helyen Európában léteztek erős közösségek emberekkel akik lakásokban laktak, mezőgazdasággal és állattartással foglalkoztak, és akik az őket körülvevő természetet is úgy alakították át, hogy a túlélés attól könnyebb lett.
Ez az életmód az eredménye volt egy korábbi újulási folyamatnak, amelyet a neolit forradalomnak szoktunk hívni, és amely a Kr.e. 5. és 4. évezredben Európában terjeszkedett.
A legegyszerűbb azt a neolit forradalmat gyűjtő fogalomnak venni, egy esernyőnek, amely alatt nemcsak a rendszeres mezőgazdasági tevékenység tartozik, hanem az olyan dolgok is mint a jobb, erősebb és szépen polirozott kőeszközök elkészítése, jobb módszerek a fafeldolgozásban, használati tárgyak készítése agyagból, lakásépítés agyag felhasználásával, a szövés, kereskedelem régiókon belül, de régiók között is. E között a sok elem között volt persze összefüggés. Hiszen a mezőgazdasági tevékenység előfeltétele egy letelepedett életmód. Amikor az adott volt, akkor a lakás minőségére is lehetett nagyobb hangsúlyt fektetni. A mezőgazdasági termékek, és főleg gabonafélék tárolásához szükség volt nagyobb tartalmú edényekre. Azért fontos a kérámia készítés technológiája. A kereskedelem fontos, mert csak így lehet minőségi vetni- és ültetnivalót szerezni, és azokhoz a kőfajtákhoz jutni, amelyekből minőségi eszközöket lehet készíteni.
Ezeknek a megújításoknak terjesztésében az Adriai Ttenger északi partja, együtt az onnan induló útvonallal, nagyon fontos szerepet töltött be. Régészek bebizonyították, hogy az útvonal mentén sok neolit település létezett. Hogy ezek a települések kapcsolatot tartottak egymással, az több mint valószinű. Példaképpen: Ljubljana környékén, olyan helyen amely régen mocsaras volt, a maradványait találták egy oszlopokon épült településnek, amelyben kétezer évig laktak. A megoldás, amelyet ezek az emberek biztonsági problémájukra találtak, nagyon is hasonlított azokra az oszlop konstrukciókra, amelyeket annak idején Észak-Olaszországban és a Pó folyó völgyében használtak.

A neolit újdonságok terjesztésében szerepük volt kalandozóknak, kereskedőknek, de biztos telepeseknek is, akik talán demográfiai okok miatt a Közel Keletről elbúcsúztak, és ismeretlen partokon új hazát kerestek. De ugyanolyan fontos volt az, hogy sok helyen Europában emberek laktak, akik képesek voltak átállni az új életmódra. Ezek a közösségek egy életmódot képviseltek, amelyet mesolitikusnak nevezünk. Többé kevésbé letelepedten éltek, nyilat és íjat használva kisebb vadakra vadásztak, és abból éltek meg. A mesolit kultúra gyökeret vert az Adriai Tenger északi partján, és ott elsősorban a Trieszt fölötti karszton. A ljubljanai oszlop település elődje is mesolit település volt, nem a mocsárban, hanem a közeli hegyekben.
A mesolit települések alakulásáról és terjeszkedéséről nagyon keveset tudunk, de a régészeknek sikerült megállapítani, hogy az Adriai tengerparti és a ljubljanai mesolit világ szoros rokonságban volt egymással.

Rénszarvas vadászok felderítették a peremet

Másfél évszázaddal ezelőtt találtak Vrhnika környékén egy darab rénszarvascsontot. Egy spirál alakú díszítés volt rajta. Lehetséges, hogy valaki amulettként viselte. A rénszarvasok ahhoz a világhoz tartoznak, amely a jégkorszak után Európában keletkezett. Azokon a területeken, amelyek a visszahúzódó jég alul előbújtak, egy széles sáv alakult tundrákkal. Azok Párizstól, Prágán, Varsón és Moszkván áthaladva tovább észak-keleti irányban terjeszkedtek. Azok alatt volt egy sztyeppszerű vidék, a Délorosz Alföld és a Kárpátmedence, ahol a rénszarvasok otthon érezték magukat. A rénszarvas vadászok, akik 15.000 évvel ezelőtt éltek, hosszú lándzsáikkal szaladgálva, követték évezredekig áldozataikat. Sorsukkal megelégedve, úgy tudjuk. De akkor is voltak közülük, akik a peremét annak a világnak, amelyben éltek, felderítették, akiknek fontos volt azon túl nézni, és akik így a kaput az Adriai Tenger felé felfedezték… Vagy mégis másképp nézett ki a helyzet? Indult-e a vadászkultúra az Adriai tengerpartról talált az onnan észak felé új támpontokat? Erra a kérdésre senki nem mer biztos választ adni; de az tény, hogy a Trieszt fölötti karszt barlangjaiban, és az észak-olasz Natisone folyó mellett 30.000 évvel ezelőtt a homo sapiens már képviselve volt.

Aki figyel egy kicsit, csupasz szemmel itt is ott is látja azokat az erődítményeket, melyeket a rómaiak többek között Vhrnika, annak idején Nauportus, Új Kikötő, környékén építettek. A rómaiak számára a hágó az az átjáróhely volt, amely Olaszországot összekötötte az északi provinciákkal, Pannoniával és Noricummal. Építettek egy hadiutat, amely a távolságot az Isonzo száján fekvő kikötő Aquileia, és a Birodalom másik végén fekvő Bécs között pontosan 504 kilométerre korlátozta. Egy hadsereg két hét alatt oda érkezett, ha esetleg menni kellett a Duna másik oldalán elő barbárokat móreszre tanítani.
De a kényelmes és gyors hadiút persze jól jött a kereskedőknek is, akik a Földközi Tenger keleti partjairól érkeztek, és akik nemcsak új keleti árút, hanem új keleti hitet is hoztak magukkal: a mártírok kereszténységét.
Nem valószinű, hogy a hadiút Gellért idején még létezett. Ami megmaradt kő a régi burkolatból őt biztos emlékeztette a 4. századi hittársaira, akik őt az égből danolva nézték, és akiknek imáiban ő bízott.
Gellért útja észak felé sikeres volt. Nagy szerepe volt István alattvalói művelésében és megtérítésében, és abban, hogy a Kárpátmedencében alakult egy keresztény királyság. A végén megvalósult a legnagyobb vágya is: mártírrá vált. 1046-ban, az utolsó magyar pogányok rövid és hiába való felkelése során, helyet foglalt egy nagy fahordóban, melybe hosszú és éles szögeket üttek. A szöges hordóban legurult a hegyről, mely azóta a nevét viseli, és bele a Dunába.

Az Isonzo és az Idrijca mellett felásott tárgyakból gyönyörű kiállítást rendeztek a trieszti Civico Museo di Storia ed Artében. A bécsi Naturhistorisches Museum kiállításában is helyt kapott egy- két tárgy ezekről a lelőhelyekről. A trieszti múzeum azonkívül többek között a karszt barlangjaiból előkerült tárgyakat is bemutat. A goriziai múzeum is szervezett kiállítást a régió régészeti leleteiből. Egy másik fontos régészeti gyűjteményt lehet látni Ljubljanában a Nemzeti Múzeumban. Aquileiában láthatóak a római kori kikőtőváros maradványai.