Hacsak azért is, mert a körülmények melyek között egyszer elveszlett, legtöbbször drámaiak, az a tárgy amely több száz, vagy esetleg több ezer év után hirtelen előkerül, meghatja a nézőt. A szépségéhez, amelyet annak köszönhet aki csinálta, az idő még hozzátesz, különösen akkor, amikor egy olyan titkot képvisel, amelyet nem sikerül a szakértőknek megérteni a legjobb akarattal se.
Egy ilyen tárgy az a korona, ami a soproni régészeti múzeum tárlatának egyik remeke. Sopron Magyarország nyugati határon fekszik. Az első világháború előtt a határvonal valamivel nyugatabb volt. Akkor Sopron ikervárosával, Kismartonnal, Burgenland egyik központja volt. Így érthető, hogy ezt a tárgyat, amelyet a 19. században a Haschendorf nevezetű burgenlandi faluban találtak, most Sopronban állítják ki. Ha az érdeklődők utaznának Haschendorfba: a falu végén, a temető mellett, szép másolatot találhatnak.
A nézőre a tárgy rögtön koronaként hat, de ezer százalék, hogy a tárgyat ilyentén nem viselte senki. Annak idején, amikor szolgált, több mint valószínű, hogy egyszerűen állt valahol, egy faragott, vagy faragatlan köven, egy asztalon talán, egy szentély közelében, vagy csak úgy a szabadban, a szélnek és az esőnek kitéve.
A ‘korona’ egy sor szöggel egymásra csatolt öntött bronz lemezből áll. A köralakú borítólapot geometrikai jelek díszítik. Az oldalán kerékalakú díszítések láthatók. Szakértők ebből azt következtetik, hogy a tárgy egy olyan rítusban szerepelt, amelyben a nap vagy a csillagok központi szerepet kaptak.
A soproni korona még rejtélyesebbé válik attól, hogy nem egyedülálló. Hiszen Soprontól ezer kilométerre, egy dél svédországi mocsárban ugyanolyan tárgyat találtak.
De amellett, hogy sokat eltitkol, szenzációs mondanivalója is van. A két ‘korona’ bebizonyítja, hogy annak idején rendszeres forgalom létezett egy útvonalon, melyet most borostyánkőútnak ismerünk, és amely Európa északi részét a Földközi tenger világával kötötte össze. A két tárgy azon kívül mutatja, hogy annak idején a borostyánkőút mentén közös gondolatok léteztek az emberek fölötti világról, hogy voltak közös rítusok és talán volt egy közös vallás.
Vallás több mint valószinű, hogy nem a pontos kifejezés. Az akkori vallásokat inkább azzal kellene összehasonlítani, ami nekünk most a tudomány. Lehetséges, hogy azok akik a ‘koronákat’ használták, egy eltűnt tudomány gyakorlói -északi bölcsek, burgenlandi bölcsek, vagy akárhonnan való bölcsek-, akik a koronák segítségével a csillagok elhelyezkedéséből képesek voltak olyan tippeket kiolvasni, melyeket a földön haszonnal alkalmazni lehetett.
Arról a kérdésről, hogy ezek a bölcsek tudományukat mikor terjesztették, eltérnek a vélemények. A legvalószínűbbnek tűnik, hogy a Kr. e. 1000 körül lezajlott népvándorlások elött éltek, azelött a nagy katasztrófa elött, amely véget vetett a bronzkornak. Ha ez igaz, akkor azokhoz az emberekhez tartoztak, akik annak idején -úgy tudjuk először- Európának arcot adtak.
Ha bronzról van szó, akkor arról is hogy kereskedelem, know-how, formák, termékek elcserélése. Minden jel arra mutat, hogy létezett akkor egy elit, emberek, akik hosszú távolságokon keresztül is kapcsolatot tartottak egymással, és akik így egy kultúrát teremtettek, egy világot, amely nagy homogeneitást mutatott.
A borostyánkőútnak, amely e világ alakulásában nagyon fontos volt, egyik vége Svédországban volt. Onnan indulva Jutlandon áthaladt, az Elba folyó mellett délfelé tartott. Aztán a Morva folyót követte, és Burgenlandon, valamint a mostani Szlovénián átmenve az Adriai tenger északi partjára érkezett meg. Az útvonal mentén régészek egy valódi láncot találtak meg, amely nem csak falvakból, hanem komoly város jellegű településekből állt, ahol az ércek olvasztása, a bronz ötvözése és a bronz tárgyak öntése hétköznapi dolog volt. Példája az a hegy Magyarország nyugati határán, amelyen most egy Szent Vidnek szentelt kápolnát találunk. A mostani túrista, aki a szentély árnyékában pihen, csak nehezen hiszi el, hogy annak idején azon a helyen létezett egy nagy város. Ásatások során kiderült, hogy a különböző társadalmi rétegeknek külön városnegyedük volt: az uralkodó réteg teljesen fent lakott, az iparosok lejebb a magaslaton, és még lejebb a parasztok. Az ásatások a napvilágra hoztak egy sírt, amelyben kerékszerű tárgyakat találtak öntött bronzból. Formájuk nagyon is hasonló a soproni korona kerékszerű díszítéseihez. Még feltünőbb azonban, hogy ennek a városnak a bronza antimont tartalmazott. Ezt a fémet a környező hegységben bányászták. A szentvidi bronz összetétele azért is érdekes, mert a csak nagyon ritkán található antimont Svédországban is használták a bronz ötvözéséhez.
Említettem, hogy a borostyánkőút déli végállomása az Adriai tenger partján volt. Annak idején pezsgett az élet a tenger part északi részén, s dolgoztak az iparosok, de a központja egyértelműen a karszthegység volt, amely Trieszt fölött emelkedik. Ha a Szent Vid csendes hegyén annak idején egy város állt, akkor ez itt egy városiasodott vidék lehetett.
Azok közül a katasztrofális események közül, amelyek Európa törtelmének szakaszait elválasztják egymástól, nincs még egy amely hasonló mély barázdát húzott, mint a Kr.e. 1000 körül lezajlott népvándorlás. Teljes mértékben eltűnt egy kultúra, amely nemcsak új, szép formákat valamint új technikákat terjesztett, hanem az emberi együttélés módjaiban is mély változásokat hozott. Amikor Kr.e. 900 után a helyzet stabilizálódott, és az emberek újra dolgozni kezdtek, és formát kezdtek adni az őket körülvevő világnak, ezek új emberek voltak, annyira, hogy nem volt fogalmuk sem arról, hogy korábban a földnek ezen a részén mi is történt. Nem tudhatták, hogy a borostyánkőutat, amelyet megtaláltak, másodszor találták. S ezek az új Európaiak nem tudhatták, hogy sokszor vertek sátrat azon a helyen, ahol a bronzkor központjai voltak.
Egy ilyen hely a mostani Szlovénia nyugati részén az a pont, ahol a Bača kiköt az Idrijcába, és az a folyó az Isonzóba (Soča). Régészek itt már nagyon sok szépet találtak, és egy évszázad után még mindig nem fejezték be az ásatást. Így például több borostyánkő szemekkel fűzött nyaklánc került elő. Az egyiken olyan szemek is vannak, amelyek átmérője k.b. öt centiméter. Bizonyítják ezek, hogy a régi Vaskorban (így hívják a régészek a korszakot Kr.e. 900 és 500 között) az útvonalat az Északi tenger partjai felé újra kezdték használni. A legszebbek talán a veretes réz munkák, amelyek a földből kerültek elöl: nagyon vékonyra kivert bronz, amelyből a térség szakemberei tökéletes urnákat készítettek. Méretei ezeknek 20 cm. és egy méter között változnak. A legszebb urnát azonban nem itt találták, hanem egy Vače nevezetű faluban, amely attól a helytől, ahol a Bača és az Idrijca találkoznak, jóval keletre a borostyánkőút mentén fekszik. Az urna azért egyedülálló, mert elkészítői az urnába állatokat és embereket ábrázoló képeket vertek. Így készítményükön saját arcmásukat ránk hagyták.
A régi Vaskor megismeréséhez nagyon fontosak voltak az ásatások Hallstattban, egy elhagyott sóbányában az Alpokban. Egy jellemző Hallstatt-tárgy a pocakos, vagy ahogyan azt szakemberek mondják, a duplakónikus, agyagból készült, fekete urna. Ezt az urnatipust egymásra ráláncolt háromszögek díszítik. A borostyánkőút mentén sok szép példányt találtak, az Isonzóhoz közeli lelőhelyen is, ami bizonyítéka annak, hogy ez a csomópont Észak-Európával kapcsolatot tartott. De ezen típus legérdekesebb urnája egyértelműen az, amelyet a Sopron fölötti hegyekben egy régi erődítményben találtak. A sáncot a Hallstatt-korban temetőként használták. Az urnán egy ünnepélyes ebédet ábrázoltak. A rajz primitív, karcos, de az alkotói gondolat az etruszk kulturából származik.
A kulturális élet a régi Vaskorban a bronzkorihoz képest talán heterogénebb volt, és lehetséges, hogy az akkori –a második- Európa egy olyan folyamatnak köszönte születését, amelyhez a különböző ide vándorolt népek mind hozzájárultak. És annak ellenére hogy a régi Vaskort egy éles határ választotta el a bronzkortól, voltak azért bronzkori maradványok, melyek az új kultúrába belekeveredtek. Másképpen hogyan lehetne megmagyarázni azokat a sírdombokat, melyeket a Ptujska Gora környékén találtak? Hiszen a sírdombok (tumuli) elvileg a bronzkorhoz tartoznak. Ezek akár igazi szentélyekké kiépült, sötét, rejtélyes termek. Ott imádkoztak az olyan emberek tetemei előtt, melyek a hátramaradottak szerint isteni tulajdonságokkal rendelkeztek. A régi vaskori emberek ezt a fajta temetést nem ismerték. ők halottaikat nem temették el, hanem elégették. Ami a szertartás után megmaradt, azt, esetleg személyes dísztárgyakkal, vagy szimbólikus jelentésű tárgyakkal urnába tették. Szerte Európában régészek nagyon sok urnás temetőt találtak. De érdekes módon a Ptuj környékén talált sírdombok mégis a régi Vaskorból származnak. Bizonyítéka annak a vasból készült kardok, melyek a dombokból előkerültek. A Ptujska Gora annak idején stratégiai jelentőségű hegy volt a borostyánkőút mentén. A szakértők azt is megállapították, hogy a kardok a hegyen lévő kovácsműhelyek termékei voltak. |
A régi Vaskor kulturáját a keltákkal szokták összekötni. Egyértelmű azért, hogy a kelta nép csak egy volt a sok közül, amely elképzeléseivel hozzájárult az akkori Európához. A következő korszakban ez másképpen nézett ki. Úgy ahogyan Kr.e. 1000 körül az akkori műveltség egy óriási népvándorlási hullámban elpusztult, úgy a Kr.e. 5. században többé kevésbé katasztrófálisan véget ért a régi Vaskor. Máig ismeretlen okok miatt a kelta törzsek és népek kezdtek vándorolni. A kelta migráció főiránya dél volt és egyik legfontosabb csatornája a borostyánkőút. A kelták ezt az utat követve érkeztek meg a mai Burgenlandba, a mostani Nyugat-Magyarországra. Így érkeztek az Adriai tenger partjaira is, és így jutottak el közép Olaszországba (Bologna) és a mostani Törökországba, ahol Galátziabeliekként Pál apostoltól azt a levelet kapták, melyet a Bibliában olvashatunk.
Több mint valószinű, hogy a Földközi tenger körüli gazdag és érdekes világ vonzott mint egy mágnes és így a kelta telepesek vándorlását irányította. Róma szerepe ebben kétértelmű volt. Egyik oldalról az észak felé terjedő római köztársaság a keltákat arra kényszerítette, hogy új szálláshelyükről költözzenek el, és keressenek északfelé a borostyánkőút mentén helyet. De a másik oldalról élénk cserekereskedelem indult Róma és a kelta világ között, amely a Krisztus születése előtti évszázadok arculatára döntően hatott, és amely különösen az utolsó két évszázad fejlődésének rendkivüli dinamikát adott. A kelták és a rómaiak között kialakult egy munkamegosztás, amely nagy vonalakban azt jelentette, hogy a kelták az alapanyagokat szerezték, és a rómaiak kész luxustárgyakkal fizettek. Nagyon népszerű volt fizetésképpen az olasz bor, a bögrék valamint egyéb eszközök, melyek segítségével a drága italt művelten és az illető társadalmi rangja szerint lehetett elfogyasztani. Ezek a borgarniturák a borostyánkőút mentén Lengyelországig kerültek elő.
De az intenzív kapcsolatoknak köszönhetően a borostyánkőúton sok know-how is vándorolt észak felé, úgy, hogy a fémtárgyak készítése a kelta világban nagyon is fellendült. Ennek a fejlődésnek a csúcspontja –az utolsó Krisztus előtti évszázadban- az oppidák világa volt. Ezek megerősített városok voltak, kelta uralom alatt, ahol a kereskedelem valamint az ipar virágzott és ahol nagyon gyakran a római kereskedőházak képviselői is tevékenykedtek. Ezek az oppidák a borostyánkőút mentén láncot alkottak, amely a Balti tenger vidékét a Földközi tenger világával újra –harmadszor- kötötte össze. Ez egyébként az a korszak, amelyben a borostyánkőút vonala kelet felé ment, a Dunán Pozsony mellett áthaladva a Morva folyót követte, a morvai kapuban az Óderát kereste. Az Ódera vitte az utasokat Gdansk-ig.
Érdekes, hogy ezek az oppidák hogyan vették át a római életmódot. Amikor a Római Birodalom bekebelezte őket, kulturális szempontból már régóta római jellegűek voltak. Szép példája annak Celje, a mostani szlovén város, amely a Kr.e. században virágzó kelta város volt. Ennek a Celeiának saját pénze volt és több lakosa római polgárjoggal rendelkezett. Rómaiak és kelták együtt tették csodálatos várossá, amelyben a rengeteg márványtól minden fényes volt, és amely több száz évig a korlátlan lehetőségek városa volt. |
Aquileia nemcsak kapocsa volt az Olaszország és Észak-Európa közti kereskedelemnek, hanem ugyanakkor egyfajta zsilip, amely által a Földközi tengerpart világa és a Közel Kelet Europát tudta befolyásolni. Ez főleg megfigyelhető a 3. századtól, amikor görögnyelvű üzletemberek Aquileiában letelepedtek, és onnan a többi borostyánkőút menti várost felfedezték. Mutatják ezt a migrációs folyamatot azok az Aquileiában, és például Ptujban előkerült sírkövek, amelyeken görögnyelvű feliratok vannak. Több jel mutat arra, hogy a kereszténység is a görög közösségekre támaszkodva északfelé terjedt. Egy régészeti lelet, amely a borostyánkőút menti kereszténység keleti beütését bizonyítja, egy oltár fedőlapja, amelyet Kismarton környékén találtak, és amely egy korai keresztény templomból származik. A fedőlapot patkóformájú ívek díszítik, ami keleti motivum. Ugyanilyen lapot Aquileiában is találtak.
A korai kereszténység terjedésében egyértelmű, hogy fontos volt a borostyánkőút. Sokat jelentett, hogy Aquileia által megvolt a kapcsolat Rómával, az észak-afrikai keresztyén közösségekkel, a dél Galliai központokkal is, mint Arles és Tours.
A régészeti leletek, amelyeket a mostani utas helybeli múzeumokban láthat, minden esetre bebizonyítják, hogy a borostyánkőút menti kereszténység magas fokú homogeneitást mutatott fel, és így ötöször egy közös európai kultúrát alkotott. Feltűnő, hogy a szertartás helyének előszeretettel temetőket választottak. Korai keresztény szentélyeket, amelyek meglévő temetőkön épültek, Aquileiában és a környékén, Celjében, Szombathelyen és Sopronban is találtak. A római korban a temetők sűrűn látogatott találkozóhelyek voltak. Az összejövetelek rituális jelleget kaphattak, ha a halott emlékére -ami a keltáknál szokás volt- ünnepi ebédet fogyasztottak. Az első keresztények, akik a temetőkön martirjaira emlékeztek, átvették ezt a szokást, holott új elem volt náluk a csodás erő, amely az illető martír testében rejtőzködött, és amely például betegeket tudott gyógyítani. Így már ebben a korban elterjedt a borostyánkőút mentén a relikviák imádása, amely késöbb, a középkorban, fellendült. |